Ha szabadulnál..

  Repülni szeretnél a tavaszi ég kékjében? Megtehetnéd és még csak szépen kérned se kell. Hiszed, hogy a szabadulásod kulcsa más zsebében, pedig nem éppen így van. Ha szökni akarnál, tedd meg! Csak előtte nézz körbe, mi elől is menekülnél. 

82 - Ketrec

  Ha más nem is, az erősebb kézzel és arannyal kivert csillogás látszata, hogy szabad vagy.
De legalább nem 4 fal. Kapod az élettől, amit az éned tapasztal, jársz utadon szíveden több éves tapasszal, vagy csak a heg, amiből a fájdalom feldereng. Akár az egyik dalom a sok közül, ami a füledben lüktet, mint az ér, ha a beforrt sebhez ér, mikor fészkelődsz a kalitkádban, mert hogy vagytok így páran.
  A szíved szív. De hogy már nem mond semmit? Hogy eddig mindent elhitt, kedves, meghitt, fülbe suttogott szép szavakat, hogy csak Te és senki más és több már nem is kell és hogy.. Szóval nem mond semmit. Csak hiszed. Ha megcsal, viszed tovább az emléket ahelyett, hogy letetted volna, mikor még lehetett..

  Majd lemehet hídba keserűségedben a magadfajta a túl sok piától, csak aztán kérlek, küldj egy üdvözlőkártyát a hajlékonyaktól. A következő ép pillanatig, ha jócskán garatra öntöttél, úgy érzed magad, mint egy Dunán ringatózó hajócskán: pár órára a problémád elfelejted, meg hogy a piszoárt kétszer is megfejelted, bár nem tudod, mit is kerestél ott. A reggel megint egyedül ér, csak a szíved mellett lüktet a fejed is már. Meg a feszülő nadrág, ha épp fent maradt. Smár, tapi, izzadt simulás, a takaró alatt biztonság van, a test kelendő, szétdobálva meg néhány ondófoltos zsebkendő és/vagy koton.
  Az elméd fintora, hogy miközben szívesebben szagolnál a saját fingodba, mint a másik másnapos leheletébe, mégis a Te ruhád van letépve Rólad. Az elméd fintora, hogy minden bizonnyal félig-meddig Benned is felrémlik, mikor az utolsó igazán szenvedélyeset csókoltad Kiválasztottad ajkára. A szíved meg akkorát dobbant, mint egy földrengés valahol San Francisco közelében.
Dereng? Vagy nem? De, rengett a föld a lábaid alatt. Vagy a lábaid voltak azok?

  Most meg a saját kalitkádban élvezed a rácsokról visszatetsző napfényt, hogy mindig más, mégis ugyanaz. A változatosság gyönyörködtet: annyira éhezem valamire, hogy folyton szétharapom a szám belülről. Legyen az akár egy szelet nápolyi, vagy egy kiadós rágózás a nap bármelyik szakaszában. A változatosság gyönyörködtet: igen, mindig máshol harapok a saját pofámba és néha olyan szépek a csillagok a szemeim előtt, mikor megérzem a fájdalom enyhén véres ízét a számban. A keserű gondolatokkal együtt a sós vér is szabadon áramlik bennem. Mint mikor megvágom a konyhában magamat véletlen.
  Nem látom, mi fog kisülni belőle, de legalább nem veszek éhen. Nem leszek tétlen, ha éhezek a jobbra, eldöntöm, melyik ujjamba harapjak..
  Látod, ezért szeretek hagymás ételeket készíteni. Olyankor büntetlenül morzsolhatok el egy könnycseppet a szemem sarkában és még csak magyarázkodnom sem kell, miért.

Ex