Eljött a korszakváltás napja. Bár mikor eljött, én magam sem tudtam, hogy az a nap lesz az - két nappal későbbre datáltam magamban -, meg hogy egyáltalán korszakváltás lesz-e ténylegesen, vagy csak egy fontos nap az életemben, de erről kicsivel később.
Mivel nem tudtam róla, hogy akkor este az elmúlt hónapok forgataga egy szempillantás alatt sorokba rendeződik - és élére állítva rajzolják ki madártávlatból a képet, amit eddig nem láthattam, mert túl közelről néztem a kirakóst -, meglepetésként ért, hogy milyen könnyen feldolgozhatóvá vált számomra a kialakult helyzet. Szokásommal ellentétben nyugodt vidámsággal vettem tudomásul, hogy hogyan is tovább. Ilyenkor általában vagy majd kiugrok a bőrömből és - a már az imént említett - madarat lehet velem fogatni, vagy letargia közeli állapotban a megsemmisülés szélére keveredem, mint Anakin kezek és lábak nélkül, tehetetlenül. De most nem így volt.
Azt a jó tanácsot kaptam, hogy legyek spontán. Sose tudni, jól jöhet. Utólag visszatekintve sokkal kifizetődőbb volt, mint az általam eltervezett napba belesűríteni még azt a vallomást sok egyéb kellemes program mellett.
Több szempontból is. Így felhőtlenül tudtam élvezni jó barátom társaságát és nem kellett azon zsörtölődnöm egész este, mikor vallom meg Neki az érzéseimet.
