Utolértem magamat

  Imádok utazni. Köszönhetően, hogy az egész országban (és az országhatárokon túl is) vannak barátaim, kedves ismerőseim, így alkalomadtán meg is tudom Őket látogatni. Ritkán, de akkor aztán mindent bepótlunk, jut idő a másikra és onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk a sztorit.
  Én is onnan tudom folytatni most már, ahol jelenleg tartok. Mivel ezzel a mai bejegyzéssel végre a legfrissebb írások is kikerültek ide.
  A 2. Országos Slam Poetry Bajnokság elődöntőjén ez hangzott el. A mezőny nagyon erős volt, így továbbjutni nem sikerült a döntőbe, de ismét sok tapasztalattal lettem gazdagabb.
  Külön örömmel szolgált, hogy több kedves ismerősöm és barátom is ott volt. Onnan folytattuk a sztorit, ahol abbahagytuk. Most éppen a fővárosban.

Nyugodt éjszaka

  Az Olvasás éjszakája alkalmából megtartott slam-estről nem hiányozhatott a verseny sem. Igaz, csak negyed óránk volt a szavak felhasználására, de így is megszállt néhány vállalkozókedvűt az ihlet és vették a bátorságot, hogy a mormota, körömlakk, szemfényvesztés, pelyva, skarlát szavakból alkossanak.

Olvasni jó

  Bizton kijelenthetem, Kedves Olvasó, hogy van egy olyan könyved, amiből szívesen idézel, valamiért jobban kötődsz hozzá, mint a többihez, sűrűbben forgatod, mint a polcon porosodókat, vagy éppen úton-útfélen magadnál hordod, hogy unalmas pillanatokban kinyitva egy másik világ táruljon Eléd, mint ami odakint van, a borítón kívül. Merem ezt arra alapozni, hogy aki nem szívesen olvas, amikor éppen kedve tartja, az nem hogy eddig, ehhez a sorhoz nem ér el, hanem valószínűleg még a blogot se látogatja. Sebaj, úgy kell Neki.
  Nekem is ott szokott lapulni egy verses kötet a hátitáskámban, mikor épp úgy gondolom, hogy lesz időm belelapozni és hangulatomhoz illő, vagy hozzá egyáltalán nem passzoló verset olvashassak. Ezek vagyunk mi, olvasók.
  De vajon az írók hogyan viszonyulnak még meg sem írt vagy félkész könyveikhez / karaktereikhez?