"Ekkor akadtam rá ugyanis egy kivételes kincsre."
Nem kell, hogy mindig mindenki mosolyogjon Körülötted. Épp elég, ha csak a napodat meghatározó emberek, házi állatok, egy Számodra kedves kávéskanál - a továbbiakban csak "mókáskanál" - vagy éppen az időjárás vidít fel annyira, hogy önmagadnak lásson. Boldognak. Amilyen vagy. Általában, még ha nem is tudja az egész világ, mert nincs az arcodra rajzolva szénceruzával és szájfénnyel, hogy Te most igenis jó kedvedben vagy, az aurád mégis szélesebb, mint egy jóleső, kipihent reggeli nyújtózkodás és Veled még madarat is lehetne fogatni - csak okosan, vannak védett fajok is! -.
Bárhonnan is közelítem meg, a boldogság relatív fogalom. Valakit ebben a felgyorsult és pénz-orientált világban csak a friss, ropogós bankók elégítenek ki lelkileg, valaki megelégszik már azzal is - saját körülményei okán -, ha alapvető szükségleteit elláthatja, mert többről álmodni se merne és persze van olyan is, akinek a pillanatnyi vagy hosszan tartó boldogságához elég, ha egy Számára fontos ember megmosolyogtatja.. akár saját mosolyával is.
Veszprém a szelek városa, ezzel talán nem mondok újat senkinek.. ha mégis, akkor Veszprém a szelek városa. Az itteni időjárás elég változékony tud lenni, hol mostoha, hol meg majd' lerohad Rólad a gatya is - vagy a szoknya, pelenka, tunika, bi-, vagy monokini, amit éppen viselsz -.
Akkor is kiszámíthatatlan, amikor szabadtéri programot szerveztél saját, illetve többed magad szórakoztatására, boldoggá tételére. Van bizony, hogy a Fentiek nem igazán veszik figyelembe, mit is szeretnél csinálni a szabadban, kora este vagy hogy mi lenne az érdeked.. Vagy mégis?
Tehát, ahogy említettem: nem kell, hogy mindig mindenki mosolyogjon Körülötted. Olykor elég egyvalaki is.
Unalom (Magány szüli az alkalmat I.)
Hirtelen azon kapod magad, hogy az unalom furcsa érzete környékez meg és kedved lenne elébe menni a semmittevés kéjesen frusztráló kétes érzésének? Egyedül, vagy társaságban, csoportosan, ha magány van, tegyél ellene valamit. Valami jót. Az is jót fog Neked tenni, hidd el.
Szokásommá vált, mióta ismét Veszprémben élek, hogy néha spontán, néha csak a leterheltség fárasztó, vállakat, derekat és hátat egyaránt megterhelő súlya alól menekülve, néha meg csak szimplán azért, hogy jobb kedvem legyen és kicsit élni érezzem a testem, elmegyek sétálni. Volt már rá példa, hogy színtiszta unalomból felkaptam a cipőimet és egy flakon vizet csapva a hátitáskámba - rácsavartam a kupakot a flakonra előtte, ne aggódj! - nekieredtem a városnak úgy, hogy nagyjából 4 és fél óra múlva fordítottam el a lakáskulcsot a zárban jóleső fáradtságtól eltelve, hogy most már azért enni kellene valamit, ha már hazaértem. Ilyenkor is rajtam van a karórám, de valahogy nem érzem szükségét vetni rá egy pillantást, mert őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, mennyi az idő.
Tavaly augusztus óta van egy jól bejáratott utam a városban, ahol alkalomadtán korzózok. Emelkedők, lépcsők, zöld környezet, nem tudok betelni vele egyszerűen. Persze, néha elkalandoznak a gondolataim és viszik a lábamat, hogy "most erre menjünk, itt már régen voltunk", de az alapvető útvonal szem előtt marad. Az alapvető útvonal is szem előtt marad.
Ekkor akadtam rá ugyanis egy kivételes kincsre.
Szokásommá vált, mióta ismét Veszprémben élek, hogy néha spontán, néha csak a leterheltség fárasztó, vállakat, derekat és hátat egyaránt megterhelő súlya alól menekülve, néha meg csak szimplán azért, hogy jobb kedvem legyen és kicsit élni érezzem a testem, elmegyek sétálni. Volt már rá példa, hogy színtiszta unalomból felkaptam a cipőimet és egy flakon vizet csapva a hátitáskámba - rácsavartam a kupakot a flakonra előtte, ne aggódj! - nekieredtem a városnak úgy, hogy nagyjából 4 és fél óra múlva fordítottam el a lakáskulcsot a zárban jóleső fáradtságtól eltelve, hogy most már azért enni kellene valamit, ha már hazaértem. Ilyenkor is rajtam van a karórám, de valahogy nem érzem szükségét vetni rá egy pillantást, mert őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, mennyi az idő.
Tavaly augusztus óta van egy jól bejáratott utam a városban, ahol alkalomadtán korzózok. Emelkedők, lépcsők, zöld környezet, nem tudok betelni vele egyszerűen. Persze, néha elkalandoznak a gondolataim és viszik a lábamat, hogy "most erre menjünk, itt már régen voltunk", de az alapvető útvonal szem előtt marad. Az alapvető útvonal is szem előtt marad.
Ekkor akadtam rá ugyanis egy kivételes kincsre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)