Az első - nem teljes, de - évemet verssel kezdtem a slam poetry megismerésének kavicsos útján - cipő és zokni nélkül, szóval csak óvatosan -, így magától értetődő volt tudat alatt, hogy egy verssel zárjam le 2012-t magamban, mert már csak másfél nap volt az új esztendőig és december mindjárt eltűnik és "ha megúszom élve, többet nem rogyok térdre".
Megúsztam. Nem rogyok többet térdre. De valami még motoszkált a fejemben. Talán a saját jókívánságaim magam felé - amik köröznek, mint angyalok a karácsonyfa meghitt fényárjában úszva -, amiket az adventi forgatagban kívántam, hogy legyen ez.. legyen az.. nem, nem a világbékéről beszélek, az nem csak rajtam fog múlni. Talán még egy kis szeretet, mert abból sosem elég. Vagy csak valami "szabvány sajtos hambi", hogy jóllakassam magam és az agyam helyett a gyomromba vándoroljon a vér, hogy ne töprengjek már folyton, csak emésszem meg azt, ami jónak mondható.
