Majd egy szempillantással később megállsz elhagyatottan egy lehamuzott kuka mellett a zuhogó esőben, miközben az esernyődről a vízfüggöny csak a cipőd orrát éri. Most is, mint mindig, sietsz.
Csak becsukod a szemedet, mert azt hiszed, akkor kizárod a világból a létező összes rosszat, az összes kellemetlenséget, az összes Téged ért sérelmet, amit eddig csak tapasztaltál életed során.
Csak haladsz utadon a szürkeségben, a Körülötted lévő árnyak Téged néznek, valamelyik édesen hízelegve hívogat, valamelyik keserű undorral méreget. Sietősre veszed a lépteidet és igyekszel kikerülni minél több furcsán villanó szempárt, mert tudod, hogy most nem állhatsz meg. Úgy is már csak néhány utcasarok, hogy végre az otthon melegében ledobhasd kabátodat, megszabadulhass csuromvíz zoknidtól és nyugodtan, meghitt csendben ünnepelhesd az ember győzelmét a félelmek felett.
De hol is van az az otthon, ahol megpihenhetsz ebben a zord időjárásban, hol van az a fészek, ami a frissensült vacsora illatát árasztja magából már a bejárati ajtó előtt néhány méterrel, hol vannak azok az ablakok az ízléses csipkefüggönyökkel, amiket látva már tudod, hogy nincs sok hátra ezekből a kinti szörnyűségekből. Hol is van?
.. és hol van az a Valaki, aki vár Téged?
