Randevú

  Randevú Veszprém kopott kövein. Vagy amelyik városban/faluban éppen olvasod. 
  Randevú egy elképzelt helyen: egy parkban, a beton ping-pong asztalok körül a panellakások ölelésében, két falu között a rövid bekötő úton, két gyenge kávé között egy kiülős pizzériában, két elalvás között a mindennapjaidtól távol. Vagy szimplán csak egy találkozó mondjuk egy régóta hiányzó baráttal.
  Képzelt találka egy elképzelt helyen. Képzeld bele magad!

50 - Némán

  .. és csak némán sétálok Melletted és hallom a fejemben, mintha a tőlem az imént kapott és Általad olyan aranyosan szorongatott tavaszi illatú virággal a kezedben halkan, de annál határozottabban mondanád, hogy „Te jó Ég, Rossz Rád nézni.. ilyen hidegben, Te meg csak egy szál pólóban vagy?”.. Elmosolyodok. Na igen, valami fűt belülről, mint egy hajnalban duruzsoló, ropogó tábortűz.. hogy mi? azt nem tudom.. hogy miért? sem tudom, de fűt valami belülről. Nem felőröl, mert akkor már rég kiégtem volna és a halványan parázsló hamvaimból építhetném újra odakozmált kártyaváramat az alig használt és megkímélt állapotban lévő egész pakli kör 10-es lapjaimból..
  Nem felőröl, sokkal inkább táplál. Táplálja azt, ami most éppen bennem van és egyre csak ugyanazt a feltüzelt érzést szolgáltatja, mikor a lámpatestek szemébe nézve vakulok és hiába, hogy csak foltokban fogok látni utána percekig, mert éltet a fénye és nem tudok mit tenni, csak mint a késő esti bogarak, rajzok ki oda, ahol most fény van és meleg és nyugalom és biztonságérzet... Érzed?

.. és mint egy rossz hisztiből megnyugodott nő, kívánom az édeset, de titkon megelégszem a sóssal is, csak végre legyen már megint minden olyan, mint azelőtt. Majd újra egy kis somlói galuska rengeteg tejszínhabbal a tetején, mert újra csak nyugovóra kell térnie a bennem szüntelenül körbe-körbeszaladgáló nyugtalanságnak, de talán hagyjuk is a somlóit, mert a hab a tortán a hab a tortán.
  Flakonból fújom az arcomra bajusz-formában és miközben "like a sir" nézek Rád, csak elnevetem magam, mert bal oldalt már csúszik is le a megkreált úriember külső, így a nyelvemmel inkább - nyam! - levadászom a képemről a tavaszi szél fújta bárányfelhőket és Te is nevetsz, talán mert vicces, talán mert kicsit szánalomra méltó, de azért még aranyos, vagy talán csak mert elképzelted, hogy a másik felét meg Te fogod lecsókolni pimaszul, vagy csak kacéran kanyarítasz egyet a mutatóujjaddal belőle és hamm..
..pukkan az ujjad a szád szélén kihúzva, mint egy üveg bor dugója..
  Még egyet nevetünk, immáron egymás szemében keresve valamiféle biztos pontot, hogy el ne essünk, mert ez a pillangókkal teli bizsergő gyomor, ez a vibrálás és forgatag egy kicsit kibillent az egyensúlyból.. majd hirtelen elfelejtem levenni Rólad a tekintetemet és már egyikőnk fejében sem az előző poén jár, az már réges-rég a messzeségben lebeg pihekönnyű koboldzöld-, málnaszörp-, vagy talán szivárványszín-szárnyú lepkeként verdesve és szabadulva a pezsdítően remegő hasfalunktól és ez most csak úgy szimplán jó és nem is kell felesleges szavakkal túlmagyarázni vagy egyáltalán csak megpróbálni megfogalmazni, hogy mi is a jó benne, mert úgyse menne, hiába tanultam meg és sajátítottam el hosszú évek alatt kifejezni mindazt, amit gondolok..

  Mert most pár pillanatig nem gondolok semmire.. egyszerűen elfelejtem, nem érzem szükségét, hogy gondoljak akármire is, és még csak kényelmetlenül se érzem magam, mert miért is tenném, mert én nem utálom ezt.. "Ezt, mit? A kínos hallgatást.. Miért érzi az ember kötelezőnek, hogy folyton pofázzon? Különben zavarba jön? Nem tudom, jó a kérdés. Ebből tudhatod, hogy valaki igazit találtál.. amikor egy kurva büdös szót se szóltok egy percig és jól esik a közös hallgatás."
  És én csak élvezem a pillanatot, mint egy pohár jóféle ír whiskey-t, csak ízlelgetem szabadon és az egymásnak koccanó jégkockák is lassan felolvadnak annak a fénynek a tüzében, amiről leveszem a szemem, hogy csak foltokban fogok látni utána percekig, mert éltet a fénye és nem tudok mit tenni, csak mint a késő esti bogarak, rajzok ki oda, ahol most fény van és meleg és nyugalom és biztonságérzet... Érzed?
  Aztán csak nyomok egy csókot a homlokodra, mit csókot? Csak egy ártatlan puszit, mert egy ilyen csodás elmét rejtegető homlokot nem lehet holmi közönséges csókokkal sértegetni, így aztán csak a másodperc tört részéig merem érinteni a szárnyaló fantázia művészien ívelt rejtekhelyét, majd a kabátomat visszakapom és búcsúzás után fordulok is sarkon, miközben eszembe jut, nem tudom, mi kapcsán vagy hogy hogyan, ne is kérdezd, egy kedves kis dal valami régi magyar filmből s ilyesformán tör elő belőlem:

"Frissítő esőcsepp gurul az arcomon,
fújdogál az őszi szél.
Hull a sok falevél, sok szép nő andalog,
Párizs, a szívem Tiéd.
Ott megyek én, a Champs-Élysées-n,
csak Párizs van és szerelem,
az én Istenem jót tett velem,
mert Párizs a lakhelyem.
Ott megyek én, a Champs-Élysées-n,
csak Párizs van és szerelem,
az én Istenem jót tett velem,
mert Párizs a lakhelyem."

.. és csak némán sétálok Melletted és..

Ex