Mivel nem tudtam róla, hogy akkor este az elmúlt hónapok forgataga egy szempillantás alatt sorokba rendeződik - és élére állítva rajzolják ki madártávlatból a képet, amit eddig nem láthattam, mert túl közelről néztem a kirakóst -, meglepetésként ért, hogy milyen könnyen feldolgozhatóvá vált számomra a kialakult helyzet. Szokásommal ellentétben nyugodt vidámsággal vettem tudomásul, hogy hogyan is tovább. Ilyenkor általában vagy majd kiugrok a bőrömből és - a már az imént említett - madarat lehet velem fogatni, vagy letargia közeli állapotban a megsemmisülés szélére keveredem, mint Anakin kezek és lábak nélkül, tehetetlenül. De most nem így volt.
Azt a jó tanácsot kaptam, hogy legyek spontán. Sose tudni, jól jöhet. Utólag visszatekintve sokkal kifizetődőbb volt, mint az általam eltervezett napba belesűríteni még azt a vallomást sok egyéb kellemes program mellett.
Több szempontból is. Így felhőtlenül tudtam élvezni jó barátom társaságát és nem kellett azon zsörtölődnöm egész este, mikor vallom meg Neki az érzéseimet.
61 - Jelöli a helyet..
Illően – illetlen köszön(t)éssel téptem fel az előttem álló ajtót. Akkora volt a lendületem, hogy majdnem pofára is… pardon, majdnem be- és leestem.
Te csak néztél. Csak nézted ezt a marhát, akiről még sejtésed se volt, miféle szerzet lehet, hogy valami belevaló bika vagy csak szimplán egy kötélen vezetett barom, valahonnan messziről néhány puszta megyével arrébb.
Most meg emelkedők, lépcsők, egy ismerős körvonal a félhomályban. Te vagy az, meg se próbáld tagadni. Én is merek már hinni a szemem világának, azt hiszem.
De csak lágy keringőt jártak a vörös posztók a lábunk alatt. A Tiéd néha pont azon a folyosón rohant keresztül, ahol az enyém nyújtózkodott el hosszában. Egy-egy csigalépcsőn találkoztunk, de annyira el voltunk foglalva a saját ügyes-bajos múltunkkal, hogy észre se vettük egymást. Most viszont már csak egy függöny választ el. Vízfüggöny.
Nem muszáj, hogy fogd a kezem. Ha megijedünk valamitől, úgyis egymáshoz szaladunk, akarjuk vagy sem, úgyis egymás kezét keressük a sötétben, mint biztos pontot, hiszen együtt indultunk el ezen az úton. Csak Te egy másik ajtón át közlekedtél. De ide értél, jöttél, tereltél.. szavakat a téren meg a birkábbja szemeit is, de ez akkor így volt rendjén.
Hogy melyik út lesz a jó? Nem tudom, nem vagyok én jós se, meg néha jó se.. de legalább használható. Na, lássuk csak.. Szerintem ez az ajtó.. „Biztos? Biztos?” – persze, ne aggódj, amíg engem látsz. Azért csak hogy ne veszítsük egymást szem elől, tartsd a fényed rajtam. Majd megyek én előre. Ez a kevés hajam úgyis összeszedi a sok pókhálót e járatlan úton.. Néha jobb félni, mint megint kenni az ördögöt a falra, anélkül is rohangál valahol nesztelen.. Nem meztelen! Nesztelen! Ne maradj le annyira, kérlek, mert már a hangomat se hallod rendesen.
Várj csak, ez a nehezen pulzáló kő mintha megmozdult volna. Látod, ha nem vagy itt, nem támaszkodok rá, hogy átsegítselek ezen a tócsán, s most jócskán másfelé tartanánk. De itt megnyíltak a falak, utat engednek nekünk. Bízz bennem, ez lesz az a kijárat. Útvesztő? Ugyan, csak lejárat a pince mélyére, ahonnan már csupán felfelé vezet. Csak egyet kérek, bízz bennem. Meg kell tennem, mert itt lenn már fojtó a nyomás, kevés az oxigén és érzem, hogy nem bírnám ki, hogy ne tudjam, milyen újra élni. Egyszerűen, kétkedések nélkül. Tíz emelet magasból szédül alá a legmélyebb zugokba a biztos csend.
Dohos egy csarnok ez. Már rég nem jártak itt: se friss levegő, se egy szellő, ami a fényesen lángoló tüzet akár megingatná. Amúgy is csak épphogy pislákol a remény benne. Sziluettedet festi a csarnok plafonjára, hogy freskóként légy egy pillanat alatt az örökkévalóság a pillanatban. Mint egy olaszos kis utcácskában egy hangulatos, meghitt éj.
Szép ez a kastély. Szép és omladoz’. De én most magamra zárok egy eddig oly’ messziről elkerült ajtót, mert hiszem, hogy a másik szobában, a fáklyák fényével beterített robusztus kőfalak mögött valami új vár. Velem tartasz?
Így záródik hát egy nagyjából egy éves korszak, az első egy év, Az utolsó Betű, amit a slam poetry bűvkörében tölthettem. Annyi impulzus ért ez idő alatt, annyi mindent megírtam magamból és a világból körülöttem, hogy innen már nincs visszaút. Csak előre.
Éppen ezért nem is állok meg itt, hiszen napjaim ezt követően, mint lapok a könyvemben, követték egymást ugyanúgy, így a menetrend szerinti következő bejegyzés napján - szeptember 27-én, pénteken - már valami újat, valami szokatlant olvashattok tőlem. De az is én leszek. Mert EX jelöli a helyet.
Ex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése