Majd egy szempillantással később megállsz elhagyatottan egy lehamuzott kuka mellett a zuhogó esőben, miközben az esernyődről a vízfüggöny csak a cipőd orrát éri. Most is, mint mindig, sietsz.
Csak becsukod a szemedet, mert azt hiszed, akkor kizárod a világból a létező összes rosszat, az összes kellemetlenséget, az összes Téged ért sérelmet, amit eddig csak tapasztaltál életed során.
Csak haladsz utadon a szürkeségben, a Körülötted lévő árnyak Téged néznek, valamelyik édesen hízelegve hívogat, valamelyik keserű undorral méreget. Sietősre veszed a lépteidet és igyekszel kikerülni minél több furcsán villanó szempárt, mert tudod, hogy most nem állhatsz meg. Úgy is már csak néhány utcasarok, hogy végre az otthon melegében ledobhasd kabátodat, megszabadulhass csuromvíz zoknidtól és nyugodtan, meghitt csendben ünnepelhesd az ember győzelmét a félelmek felett.
De hol is van az az otthon, ahol megpihenhetsz ebben a zord időjárásban, hol van az a fészek, ami a frissensült vacsora illatát árasztja magából már a bejárati ajtó előtt néhány méterrel, hol vannak azok az ablakok az ízléses csipkefüggönyökkel, amiket látva már tudod, hogy nincs sok hátra ezekből a kinti szörnyűségekből. Hol is van?
.. és hol van az a Valaki, aki vár Téged?
Nem akarsz látni valamit? Hát, segít a látszatvakság,
direkt ezért viselek olyan ruhákat manapság,
hogy még véletlen se szeressen belém a sallang, mihaszna
vaginahorda, csak hordóból epekedve vágynak a szabadba.
direkt ezért viselek olyan ruhákat manapság,
hogy még véletlen se szeressen belém a sallang, mihaszna
vaginahorda, csak hordóból epekedve vágynak a szabadba.
Mint lehűlt üveg sörök egy házibuli jótékony félhomályába',
nem vagyok én kártékony, se fúrok bele senki májába,
hallgatok más imájába, mormolom én is, ahogy szoktam,
csak megyek előre, gondtalan egy hontalan.. Most mondtam,
hogy nem kötődök senkihez, mégis kellene egy ház,
mert nekem nem lesz már elég hamarosan a vallás és az egyház.
Kétkedve figyelek mindent, egyből három fele,
mert az este takar Téged, Téged, míg eltűnik egy G fele,
csak hinni kell, inni? szívni? hízni? Ugyan, bízni kell,
hogy szembejön utadon, ki a Neked teremtett lelki iker,
gyere, mondd csak Te is el, Neked vajon mi kell?
mert ha valaki épp Rád figyel, hidd el, az félsiker!
Oh, csak zsigerből venném észre, ki az, ki rám kíváncsi,
s nem a márkás ruháimra, vagy a nyakamról szagló Zsiványzsi,
vagy a duzzadó tárcámra, ami nincs, csak egy szegény legény
mendegél az esőben arc nélkül, hmm.. lehet, hogy talán én..
Csukott szempár az ázott utcán, hagyjad, biztos részeg,
Téged otthon vár a meleg ágy, Neki ez lett meghitt fészek,
látod? A téma az utcán, leheveredek pár pillanatra,
hogy meglássam, mi folyik a tereken, esővíz ázik iszapba,
hogy beleszületve gazdag kasztba a holnap nem aggaszt, mi?
Engem ez kiakaszt ma, mert mostanság ez úgy néz ki,
hogy engem kibaszhatnak egy lakásból, mint kutyát az utcára,
mert nem szolgáltam a gazdámat? ÉN vagyok magam gazdája!
Nem vagyok senki tulajdona, egy tutaj, oda fekszem én,
valahol a Séd-patak mentén, lelkem kicsi szigetén
élnék szívesen elszigetelvén a sok tudatlan taplótól,
az ostobáktól minél messzebb, elmém napló, szavam toll,
kíváncsi lennél rám? Gyere közelebb, ismerj meg,
adj magadból egy szeletet, amit én adnék, az szeretet,
hát, Le veled, Te kósza közöny! Bennem a tartalom
nyitja legújabb könyvtárát, ha azt hiszed, csak tar sablon,
mi belőlem jön, akkor bizony kettőnk közül Te vagy a barom,
hogy hagyod rohadni kinn a Napon..
mert nekem kell a tápláló, természetes fény,
mint egy szerető szempár, ki rám kacsint az út szélén,
vagy nevet felém, hisz még csak nevedet sem ismerem én,
beszédbe elegyedni meg pláne! Ugyan! Megkérdezni se merném,
mert szíjat hasítottak már a hátamból a tapasztalatok,
tanulópénzem elköltöttem mély sebeim hullámvasútján: kapaszkodjatok!
Meghívok most mindenkit, ülj fel, ezt a kört én állom,
nem váglak át a palánkon, mint engem, Te édes rémálom,
csak kerget, de már nem ér utol, lehagytam 180 kilométerre,
"új város, új élet" és nem kérdezem végre: m'ért erre?
nem vagyok én kártékony, se fúrok bele senki májába,
hallgatok más imájába, mormolom én is, ahogy szoktam,
csak megyek előre, gondtalan egy hontalan.. Most mondtam,
hogy nem kötődök senkihez, mégis kellene egy ház,
mert nekem nem lesz már elég hamarosan a vallás és az egyház.
Kétkedve figyelek mindent, egyből három fele,
mert az este takar Téged, Téged, míg eltűnik egy G fele,
csak hinni kell, inni? szívni? hízni? Ugyan, bízni kell,
hogy szembejön utadon, ki a Neked teremtett lelki iker,
gyere, mondd csak Te is el, Neked vajon mi kell?
mert ha valaki épp Rád figyel, hidd el, az félsiker!
Oh, csak zsigerből venném észre, ki az, ki rám kíváncsi,
s nem a márkás ruháimra, vagy a nyakamról szagló Zsiványzsi,
vagy a duzzadó tárcámra, ami nincs, csak egy szegény legény
mendegél az esőben arc nélkül, hmm.. lehet, hogy talán én..
Csukott szempár az ázott utcán, hagyjad, biztos részeg,
Téged otthon vár a meleg ágy, Neki ez lett meghitt fészek,
látod? A téma az utcán, leheveredek pár pillanatra,
hogy meglássam, mi folyik a tereken, esővíz ázik iszapba,
hogy beleszületve gazdag kasztba a holnap nem aggaszt, mi?
Engem ez kiakaszt ma, mert mostanság ez úgy néz ki,
hogy engem kibaszhatnak egy lakásból, mint kutyát az utcára,
mert nem szolgáltam a gazdámat? ÉN vagyok magam gazdája!
Nem vagyok senki tulajdona, egy tutaj, oda fekszem én,
valahol a Séd-patak mentén, lelkem kicsi szigetén
élnék szívesen elszigetelvén a sok tudatlan taplótól,
az ostobáktól minél messzebb, elmém napló, szavam toll,
kíváncsi lennél rám? Gyere közelebb, ismerj meg,
adj magadból egy szeletet, amit én adnék, az szeretet,
hát, Le veled, Te kósza közöny! Bennem a tartalom
nyitja legújabb könyvtárát, ha azt hiszed, csak tar sablon,
mi belőlem jön, akkor bizony kettőnk közül Te vagy a barom,
hogy hagyod rohadni kinn a Napon..
mert nekem kell a tápláló, természetes fény,
mint egy szerető szempár, ki rám kacsint az út szélén,
vagy nevet felém, hisz még csak nevedet sem ismerem én,
beszédbe elegyedni meg pláne! Ugyan! Megkérdezni se merném,
mert szíjat hasítottak már a hátamból a tapasztalatok,
tanulópénzem elköltöttem mély sebeim hullámvasútján: kapaszkodjatok!
Meghívok most mindenkit, ülj fel, ezt a kört én állom,
nem váglak át a palánkon, mint engem, Te édes rémálom,
csak kerget, de már nem ér utol, lehagytam 180 kilométerre,
"új város, új élet" és nem kérdezem végre: m'ért erre?
Megjegyzés: A befejező epizódot itt olvashatod.
Ex
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése